Billie Joe Armstrong és csapata vérbeli showműsor keretében mutatták be az American Idiot című lemez dalait. Remek hangulat, pazar látvány, jól elkapott hangzás jellemezte a banda budapesti fellépését.
A Green Day június 9-i, budapesti koncertje bővelkedett az ellentmondásokban. Már az első pillanatban, szinte mellbevágó élmény volt a közönség összetétele: nemhogy tinik, de általános iskolás korú „kölykök” alkották a nézősereg nagy részét, persze a szelebritik sem hiányozhattak: Balanyi Szilárd, a Hooligans és a Supernem tagjai egyaránt felbukkantak a küzdőtéren.
Az előzenekar is paradox helyzetben volt: az Alvin és a Mókusok karrierje talán legfontosabb fellépését tarthatta meg, azonban olyan közönség előtt, akik nem ismerik, és valószínűleg nem is értik dalaik üzenetét. A nyíregyházi csapat javára szól, hogy nem fogták szolidra magukat: teljes hangerőn, cenzurázatlanul nyomták – gyakran odamondogatós – dalaikat.
A hőn áhított Green Day végül röviddel este kilenc után nyitotta meg koncertjét az American Idiot nagylemez azonos című, első dalával.
A már említett „amerikai paradoxon” végig rányomta bélyegét a koncertre.
Egyfelől az új lemez szövegeinek nagy része élesen támadja a jelenlegi amerikai kormányzatot és társadalmat, és ezt a koncert során is bőven hangoztatták.
Másfelől viszont a Green Day az amerikai ENTERTAINMENT csúcsát nyújtotta, csupa nagy betűvel. A közel két órás koncert minden másodperce a közönség szórakoztatásáról szólt, a lehető legpörgősebb, legváltozatosabb módon.
Csak néhány hangulati elem:
- A koncert előtt egy rózsaszín nyuszi sörözgetett a színpadon.
- A színpadkép nemcsak vásznakból, pirotechnikából és reflektorokból, de a klasszikus rockmotívumként értékelhető GREEN DAY neonfeliratból is állt. Ráadásképp a a koncert végén a hazatérő amerikai űrhajósoknak kijáró mennyiségű konfetti árasztotta el az arénát.
- Billie Joe állandó kapcsolatban állt a közönséggel, pontosabban szólva, kénye-kedve szerint dirigálta a nézőket. A koncert egyik csúcspontja az a momentum volt, amikor a tömegből verbuváltak zenészeket a Knowledge eljátszásához. Az önjelölt gitáros megtarthatta Billie hangszerét, míg a basszeros-jelöltnek stagedivingra volt lehetősége.
Zeneileg is csak pozitívan lehet értékelni a Green Day koncertjét: rég szólt nemzetközi csapat ilyen jól a Budapest Sportarénában. Apró szépséghiba, hogy az új lemez dalai gyanúsan hibátlanul csendültek fel, de afelől semmi kétség, hogy mindent élőben is játszottak.
A dalok tekintetében az új lemez nagy hányadát élőben is hallhatta a közönség, bár részletekben. A koncert közepét igazi slágerparádé alkotta, olyan dalokkal, mint a Basket Case, a She, a Longview vagy a Brain Stew. A manapság legismertebb nóta, a Boulevard Of Broken Dreams természetesen csak a ráadásban csendült fel.
A Green Day az idei hazai koncerttermés egyik legjobb fellépését produkálta, minden szempontból – nem véletlenül annyira sikeres az American Idiot.
Nem kevesebb, mint négy évet kellett várni a Green Day új lemezére. De most vége a böjtidőszaknak: a srácok visszatértek egy izmos, könnyen befogadható anyaggal – itt az American Idiot!
Ki ne emlékezne a ’90-es évek elején történt nagy punkrobbanásra? A folyamat egyik élharcosa a Green Day volt, amely ismét elhozta az 1970-es évek végi punk-érzést a fiatalabb generáció számára. Energikus, háromakkordos pop-punk dalaik hamar a közönség kedvenceivé tették őket, nem is csoda, ha az 1994-es Dookie című korongjukból több millió fogyott el világszerte.
A Dookie-t természetesen további lemezek követték, ám ezek már nem arattak akkora sikert. Utolsó, Warning című lemezük 2000-ben jelent meg. A srácok most, négy év után érezték úgy, hogy ismét van mondanivalójuk az emberek számára – így született meg az American Idiot című konceptalbum.
S miért éppen most? A lemez címe mindenesetre árulkodó, és a dalokat hallgatva az emberben csak megerősödik az érzés: itt bizony egy kemény, társadalomkritikus szövegekkel teletűzdelt anyaggal van dolgunk. A célpont nem is lehet más, mint Amerika és a jelenlegi amerikai kormányzat, ami aztán kap hideget is, meleget is!
A dalok stílusa elég változó: van itt kőkemény, szobaszétverős punk (American Idiot, St. Jimmy), dallamos pop-punk (She’s a Rebel, Extraordinary Girl, Letterbomb, Wake Me Up When September Ends) meg cipőbámulós prüntyögés (Boulevard of Broken Dreams, Give Me Novocaine). Amitől a lemez azonban igen komoly értékkel bír, az két tétel: név szerint a Jesus of Suburbia és a Homecoming. Mindkét dal 9 perces, öt részből tevődik össze, és a maguk műfajában zseniálisak.
Az American Idiot a maga erősségeivel és gyengéivel egy szerethető album. Kétségtelen, hogy a dalokban benne van minden, amit a csapat 2001. szeptember 11-e utáni Amerikáról gondol – hol dühösen, agresszívan, hol bánatosan, hol talán reménykedve.
Ez a Green Day 2004-ben.
American Idiot (2004, Reprise)
Tracklista:
01. American Idiot
02. Jesus of Suburbia
03. Holiday
04. Boulevard of Broken Dreams
05. Are We Waiting
06. St. Jimmy
07. Give Me Novocaine
08. She’s A Rebel
09. Extraordinary Girl
10. Letterbomb
11. Wake Me Up When Sptember Ends
12. Homecoming
13. Whatsername
Avril Lavigne mai rajongói 1994-ben valószínűleg még talán az általános iskola padjait koptatták, esetleg az óvodában ismerkedtek az élettel. Pedig ha akkoriban nincs a Green Day, akkor ma Avril sem lehetne éppen sikeres (no persze ez a szokásos "mi lett volna, ha..." típusú spekuláció, aminek valójában semmi értelme nincs). Az ő Dookie című albumuk, illetve az ahhoz készült, éjt nappá téve futó videóklipek (sorrendben: Longview, Basket Case, When I Come Around) hozták újra divatba a háromakkordos, egyszerű de hatásos pop-punkot. Pop, mert könnyen megjegyezhető, mi több, akár dúdolható refrénekre építenek, és punk, nem csak a felállás (dob-gitárok-ének), hanem a sebesség és az energia miatt. Ha összehasonlítjuk a hetvenes évekbeli punklemezekkel, akkor rá kell jönnünk, hogy a Green Day voltaképpen nem talált fel semmi nagy dolgot - igaz, soha nem is állítottak ilyesmit. Ha valamiben különböznek a nagy elődöktől, az nem annyira a zenében van, hanem inkább a hozzáállásban. Míg a "régi" punkok dühös, polgárpukkasztó, nem egyszer anarchista beállítottságú lázadók voltak, addig a Green Day tagjai egy kicsit sem vették komolyan magukat. Klipjeikben előszeretettel adták az idiótát, mint akiknek nincsen semmi komoly mondanivalója, csak éppen jól esik neki egy jót tombolni anélkül, hogy abba bárki beleszólna. (Akkoriban nagy viták voltak ebből: a "klasszikus" punkok árulással vádolták az "újakat", mondván, hogy pont azt ölték ki a punkzenéből, ami a lényegét adta - az "újak" pedig nemigen törődtek mindezzel.)
Persze a Green Day nem a semmiből bukkant elő 1994-ben, és nem is a lemezkiadók hozták össze a csapatot (bár igaz, hogy később voltak olyan "együttesek", amit a divathullám meglovagolása érdekében már a futószalagon állítottak össze). Billie Joe Armstrong (gitár, ének) és Mike Dirnt (basszusgitár) gyerekkori barátok tizennégy éves korukban, 1988-ban alapították meg a Sweet Childrent, ami aztán 1989-ben megváltoztatták a nevüket Green Dayre. Néhány tagcsere után került be az együttesbe a végleges dobos, Tré Cool. Az első lemezt, az 1991-ben megjelent 1,039/Smoothed Out Slappy Hour-t még az előző dobossal vették fel, de az első nagy turnékat ezután már vele bonyolították. A kaliforniai punk-színtéren kisebb rajongótábort is összeszedtek, és az 1992-es Kerplunk már ebben az underground körben igazi siker lett. A Nirvana áttörése után a lázadó rockzenében is üzleti lehetőséget látó kiadók a Green Day-t is megkeresték, és ők végül a Reprise kiadóval írtak alá szerződést; náluk jelent meg az 1994-es Dookie, amiről fentebb már írtunk, és ami tízmilliós példányszámban fogyott el világszerte (csak Amerikában több, mint nyolcmilliót adtak el belőle).
Hőseink divatot teremtettek, de nem szállt el az agyuk, vagy hát egy ilyen idióta társaság esetén ezt ebben a formában azért nem állíthatjuk; szóval nem hitték magukat többnek, mint amik voltak, és szépen mentek tovább a saját útjukon. Ahogy a hisztéria lecsengett (ahogy az már csak a hisztériák szokása), az eladott példányszámok is csökkentek - bár azért meg kell jegyezni, hogy egy "mérsékelten sikeres" Green Day-album is elkel mondjuk egymillió példányban... Vagyis a rajongók közül mindazok megmaradtak, akik nem csak egyszeri fellángolásból szerezték be a divatos együttes lemezét, hanem tényleg szerették a minden idiótáságával (nem azok ellenére, hanem pont azok miatt) szerethető együttest.
2001-ben a vicces című International Superhits! cím alatt jelentették meg addigi legnagyobb sikereiket, majd 2002-ben a Shenanigans következett ritkaságokkal, B-oldalas számokkal és egyéb rejtett kincsekkel. "Valódi" új lemezre négy évet kellett várni a 2000-es Warning után: a tavaly ősszel megjelent American Idiot azonban tényleg ambiciózus munka. Konceptlemez (a szeptember 11-e utáni "amerikai hétköznapokat" térképezi fel, nem kevés társadalombírálattal), érett és okos lemez, aminek azonban minden okossága ellenére megmaradt a keménysége, lendülete - mindaz, amiért a Green Day-t szeretjük.
Aki volt már punkkoncerten (akár régi, akár "új" punkegyüttesén), az tudja, hogy az ilyesféle zene élőben adja ki az összes erejét. Ezért aztán az elkötelezett Green Day-rajongók népes táborán kívül mindazoknak melegen ajánlott megnéznie a végre hazánkba látogató együttest, akik szeretnének egy igazán erős, ütős koncertet végigugrálni. Az előzenekar pedig nem is lehetne más, mint a Green Day-féle punk legnevesebb magyar képviselője, az Alvin és a Mókusok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ONLINE ZENEÁRUHÁZ - Hallgass bele és töltsd le
